A tanya az Alföld egyedülállóan tipikus, vidékies formájának tekinthető településképződmény, külterületi lakott hely. Az ott élőket tanyaiaknak, tanyasi embereknek nevezik. (Csatári Bálint)
A tanya régebbi neve a szállás. Az Alföldön szétszórt, a városok és falvak határában álló magányos telepeket jelentette, amelyek többnyire a gazdálkodás központjai és a lábasjószág telelőhelyei voltak. Rendszerint egy lakóépületet és néhány hozzá tartozó gazdasági épületet foglalt magában.
A tanya kialakulásában a mezőgazdaság játszotta a főszerepet. A tanya, mint külterületi gazdasági egység a XIV-XV. században vette fel a „tartozéktelepülés” jellegét.
Segíthette a folyamat kibontakozását, hogy akkoriban történtek meg a nagyszabású folyószabályozások és a futóhomok megkötése, aminek hatására százezrek építettek tanyákat, kezdtek rajtuk gazdálkodni a Homokhátságon és a Tiszántúlon egyaránt.
A tanya – mint hagyományos gazdálkodási, települési és létforma – a magyar társadalmi, településszerkezeti és gazdaságtörténeti örökség több évszázados múltra visszatekintő része. A KSH adatai szerint a dél-alföldi megyékben a lakosság 9,1%-a, vagyis több, mint 114 ezer ember él külterületeken. Sajátos társadalom-földrajzi, építészeti, nyelvi, néprajzi és tájképi sajátosságai révén a tanyás településrendszer a magyar nemzeti örökség, illetve az európai örökség részét képezi, melynek fennmaradása, revitalizációja és fejlesztése nemzeti érdek.
